Berzsenyi Dániel

(Egyházashetye, 1776. május 7. – Nikla, 1836. február 24.)

A reformkor magyar költészetének kimagasló alakja, a magyar irodalom egyik legellentmondásosabb költője. Bár gazdag, sikeres földesúr volt, régi nemesi család egyetlen gyermeke, életének igazi értelmét a költészet jelentette. 1788 őszén kezdte tanulmányait a soproni evangélikus líceumban. Hét évet töltött ott, hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Sokat olvasott a kor fontos tárgyaiból, a latin és a német nyelvet kiválóan ismerte.
1799-ben feleségül vette a 14 éves Dukai Takách Zsuzsannát, egy gazdag nemescsalád lányát. Felesége birtokán, Sömjén mellett telepedtek le, majd 1805-től Niklán éltek és gazdálkodtak. Ritkán hagyta el Niklát, otthonról sem szívesen járt el. Csak kétszer látogatta meg Pestet: 1810 márciusában és 1813 májusának végén.
Sok szállal kötődött Keszthelyhez, – ahol 1793-ban katonáskodott – és a Balaton vidékéhez. Az 1800. évi kővágóörsi látogatásáról Kis János Emlékezéseiben számol be. 1814-ben megismerkedett Festetics Györggyel a keszthelyi Georgicon alapítójával, és lelkesen üdvözölte a gróf irodalompártoló tevékenységét. 1817-ben részt vett az első Helikoni ünnepségeken. 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia első vidéki rendes tagjává választották.
Élete utolsó éveiben szinte egyfolytában betegeskedett, Balatonfüreden és Budapest gyógyfürdőiben kezelték. Élete delén és alkonyán sok éven át a füredi kútnál keresett s talált gyógyulást az antik szépség és magyar férfierő halhatatlan énekese. 1820-ban Balatonfüreden gyógykúrája alatt írta A füredi kúthoz c. versét. Többször megfordult a Szentgyörgyi-Horváth családnál.

 

A FÜREDI KÚTHOZ

Japet fiának sassa dulá vesém,
S a mennyből lehozott szikra emésztve ölt,
     Midőn, dicső forrás, sebimre
          Aeglei balzsamot áldva öntél.

Mint aki a szent Léthe vizébe néz,
Minden földi tehert róla lehullva lát,
     S újjászületve nyílt karokkal
          Elysion rokon árnyihoz lép:

Így adta vissza életadó ered,
Oh, kútfő, nekem az életet és reményt.
     Így ébredék fel, s így ölelt meg
          Partidon új öröm, új rokon kéz.

Itt leltem a jó Vajkit, az édes őszt,
Itt a téti szelíd énekelőt, ki már
     A boldogult lelkek körében
          Issza az ég örömit, jutalmát;

Kikhez vegyülve hársaid ernyein
A bús felleg alul hajnali pírjait
     Az élet újra rám mosolygá,
          S holt kebelem hideg éje virradt.

Itt leltem a széplelkü nemes magyart,
Pázmándit s szeretett szíve kegyes felét,
     Ki vélem együtt cseppeidben
          Enyhületet keresett magának.

Enyhítsd meg ezt is, a kora szenvedőt!
Márványoszlopidat felkoszortúzom ím,
     Enyhítsd meg ezt is, mert ha szenved,
          Nem leszek én is egész kigyógyult.

[1821-1823 között]